Első élményeim egyike volt a focimeccs után csapatokban érkező szurkolók látványa. A kikötőben várakoztunk, és a kompok csak jöttek, meg jöttek telis tele mezbe öltözött szurkolókkal. Amikor egyszerre keét komp érkezett be, az egyik hajón elkezdték az éneket, majd a másikon folytatták, válaszoltak rá. Szárazföldön kicsit visszavettek a hangerőből, mert kisebb alegységekre szakadtak. A kisebb alegységek aztán mást és mást kántáltak, még mindig nagy vehemenciával, a meccstől és az eredménytől fűtötten.
A múlt héten két európa bajnokság selejtező meccset is játszottak a törökök. Egyik szombaton a görögök, a másik szerdán a norvégok ellen volt.
A görögök elleni meccs ugye presztízsértékű. A meccs Athénban volt, de mérget veszek rá, hogy az ország férfilakosságának 90 százaléka a képernyő előtt ült. Én is, pár ismerőssel. A második török gól után ki kellett mennem összeszedni egy újabb vendéget, de hallottam a 3. gólt! Az amúgy rendkívül csendes környék egyszerre hördült fel, majd csatakiáltásokra hasonló kántálás vette kezdetét. A végeredmény 1-4 lett, nagy öröm! De még mekkora! A környékemen tradicionális módon fejezték ki örömüket: lövöldöztek az égbe. Nem petárdát, és nem is tüzijátékot. Rendes fegyverrel rendes lövedéket. Azért ez még kelet.
Aztán szerdán a norvégok ellen Frankfurtban játszott a válogatott, mivel ugye 3 meccses eltiltás itthon játszandó meccsektől, es no néző. Ezt a meccset egy helyi ismerősnél néztük helyi srácokkal. Már korábban is hasonló állásponton voltam, mikor a lakótársammal néztem meccset, hogy ők nem nézik, ők érzik és élik a meccset. Most is ez történt. Egy rossz passz, és a szegény játékos 5 perces szidalommonológot és hozzá különféle kézjeleket kapott nézőtársaimtól, persze hogy indulataikat hangsúlyozzák, álló helyzetből, a TVhez közelebb lépve. Egy kihagyott helyzet, és az egész válogatott megkapta a magáét az edzővel együtt. Egy gól, és féltem, hogy az emelet leszakad a csávók ugrálása miatt. A végeredmény pontmentés: 2-2.
A múlt héten két európa bajnokság selejtező meccset is játszottak a törökök. Egyik szombaton a görögök, a másik szerdán a norvégok ellen volt.
A görögök elleni meccs ugye presztízsértékű. A meccs Athénban volt, de mérget veszek rá, hogy az ország férfilakosságának 90 százaléka a képernyő előtt ült. Én is, pár ismerőssel. A második török gól után ki kellett mennem összeszedni egy újabb vendéget, de hallottam a 3. gólt! Az amúgy rendkívül csendes környék egyszerre hördült fel, majd csatakiáltásokra hasonló kántálás vette kezdetét. A végeredmény 1-4 lett, nagy öröm! De még mekkora! A környékemen tradicionális módon fejezték ki örömüket: lövöldöztek az égbe. Nem petárdát, és nem is tüzijátékot. Rendes fegyverrel rendes lövedéket. Azért ez még kelet.
Aztán szerdán a norvégok ellen Frankfurtban játszott a válogatott, mivel ugye 3 meccses eltiltás itthon játszandó meccsektől, es no néző. Ezt a meccset egy helyi ismerősnél néztük helyi srácokkal. Már korábban is hasonló állásponton voltam, mikor a lakótársammal néztem meccset, hogy ők nem nézik, ők érzik és élik a meccset. Most is ez történt. Egy rossz passz, és a szegény játékos 5 perces szidalommonológot és hozzá különféle kézjeleket kapott nézőtársaimtól, persze hogy indulataikat hangsúlyozzák, álló helyzetből, a TVhez közelebb lépve. Egy kihagyott helyzet, és az egész válogatott megkapta a magáét az edzővel együtt. Egy gól, és féltem, hogy az emelet leszakad a csávók ugrálása miatt. A végeredmény pontmentés: 2-2.
No comments:
Post a Comment