Hosszú idő után visszatérek. Vegyétek ezt a hallgatást egyfajta tanulmányi kirándulásnak. Az úgy volt ugyanis, hogy azt hittem, hogy én mindenre képes vagyok, és innen, három hét alatt sikerül abszolválnom a szakdolgozatomat. Neki is álltam nagy lendülettel, aztán persze a lustaságom és a könnyebb út nyert: majd ősszel. De megpróbáltam!
Emiatt elzárkózás és sok-sok tanulás töltötte ki az elmúlt pár hetemet, ezért sokmindenről nem is tudok nagyon beszámolni.
Múlt héten ért véget az Istanbul filmfesztivál, ahol vetítették Szabó István Rokonok című legújabb remekét, amit sajnos még nem láttam, pedig majdnem odakeveredtünk. Csak a végső döntés mégiscsak a sör és beszélgetés lett, lévén potenciális mozipartnereim Magyarországról érkeztek, és másnap utaztak vissza, úgyhogy interaktívan akartunk inkább búcsúzkodni. A jegypénztári sorba azért beálltam, és szomorúan vettem észre, hogy a nagy érdeklődés és többnyire teltházas előadások között kis hazánk filmremekére még rengeteg szabad jegy volt. Azt hozzá kel tennem, hogy nem sok filmet vetítettek több alkalommal a fesztiválon, de ezt például vagy háromszor, úgyhogy lehet, hogy ez volt az oka a szabad helyeknek. Én csak remélni tudom!
Múlt szombaton meg végre eljutottam a Dolmabahce Palotába. Láttam a hatalmas Atatürk icipici kis ágyát!!! Olyan rövid volt, hogy elhűlve bámultuk, hogyan tudott ott jóízűen aludni minden törökök atyja. Hozzátartozik, hogy a szobájával szemben, egy másik hálószobában volt a legmagasabb szultán ágya, ami 2,5 méter hosszú volt. Lehet, hogy néha titokban átsurrant.
Aznap este volt egy kis incidensem a török rendőrséggel is. Történt, hogy este a sötétben egyedül mentem az utcán, ami itt nem szokás. Rendben, elismerem, késő volt. Én térdig érő szoknyában, piros kabátban, szintén nem itt megszokott kinézettel. Félreálltak, ki vagyok, mi vagyok, van-e útlevelem. Persze, hogy otthon volt, és persze, hogy nem beszéltek angolul, úgyhogy kézzel-lábbal próbáltuk megértettni egymást. Míg valaki mást leellenőriztek, én összeszedtem minden török tudásomat, és elmagyaráztam nekik, hogy ki vagyok, és merre tartok, honnan jöttem. Erre, hogy menjek haza az útlevelemért. Én már a hegy lábánál voltam, és furán megkérdeztem tőlük, hogy ugye nem azt mondja, hogy most ebben a sötétben másszam meg a hegyet, meg vissza, ahol voltak. Mondtam, ha elvisznek, nagyon szívesen, minden további nélkül.(Ekkorra már volt velük egy civilruhás angolul beszélő is) Egy hosszabb huza-vona után végre utamra engedtek. Míg álltam és vártam, hogy az előttem lévő delikvenst lecsekkolják, ámuldozam, hogy az itteni rendőrautóknak milyen felszereltsége van. A csávó forgalmiját és jogsiját egy érintőképernyős kis számítógépen ellenőrizték le ott a kocsiban, tehát a központi adatbázishoz egyenes hozzáféréssel. Nem semmi. Szerintem otthon még nem tartunk ezen a szinten, bár ha őszinte akarok lenni, még nem láttam otthon rendőrkocsit belülről.
Emiatt elzárkózás és sok-sok tanulás töltötte ki az elmúlt pár hetemet, ezért sokmindenről nem is tudok nagyon beszámolni.
Múlt héten ért véget az Istanbul filmfesztivál, ahol vetítették Szabó István Rokonok című legújabb remekét, amit sajnos még nem láttam, pedig majdnem odakeveredtünk. Csak a végső döntés mégiscsak a sör és beszélgetés lett, lévén potenciális mozipartnereim Magyarországról érkeztek, és másnap utaztak vissza, úgyhogy interaktívan akartunk inkább búcsúzkodni. A jegypénztári sorba azért beálltam, és szomorúan vettem észre, hogy a nagy érdeklődés és többnyire teltházas előadások között kis hazánk filmremekére még rengeteg szabad jegy volt. Azt hozzá kel tennem, hogy nem sok filmet vetítettek több alkalommal a fesztiválon, de ezt például vagy háromszor, úgyhogy lehet, hogy ez volt az oka a szabad helyeknek. Én csak remélni tudom!
Múlt szombaton meg végre eljutottam a Dolmabahce Palotába. Láttam a hatalmas Atatürk icipici kis ágyát!!! Olyan rövid volt, hogy elhűlve bámultuk, hogyan tudott ott jóízűen aludni minden törökök atyja. Hozzátartozik, hogy a szobájával szemben, egy másik hálószobában volt a legmagasabb szultán ágya, ami 2,5 méter hosszú volt. Lehet, hogy néha titokban átsurrant.
Aznap este volt egy kis incidensem a török rendőrséggel is. Történt, hogy este a sötétben egyedül mentem az utcán, ami itt nem szokás. Rendben, elismerem, késő volt. Én térdig érő szoknyában, piros kabátban, szintén nem itt megszokott kinézettel. Félreálltak, ki vagyok, mi vagyok, van-e útlevelem. Persze, hogy otthon volt, és persze, hogy nem beszéltek angolul, úgyhogy kézzel-lábbal próbáltuk megértettni egymást. Míg valaki mást leellenőriztek, én összeszedtem minden török tudásomat, és elmagyaráztam nekik, hogy ki vagyok, és merre tartok, honnan jöttem. Erre, hogy menjek haza az útlevelemért. Én már a hegy lábánál voltam, és furán megkérdeztem tőlük, hogy ugye nem azt mondja, hogy most ebben a sötétben másszam meg a hegyet, meg vissza, ahol voltak. Mondtam, ha elvisznek, nagyon szívesen, minden további nélkül.(Ekkorra már volt velük egy civilruhás angolul beszélő is) Egy hosszabb huza-vona után végre utamra engedtek. Míg álltam és vártam, hogy az előttem lévő delikvenst lecsekkolják, ámuldozam, hogy az itteni rendőrautóknak milyen felszereltsége van. A csávó forgalmiját és jogsiját egy érintőképernyős kis számítógépen ellenőrizték le ott a kocsiban, tehát a központi adatbázishoz egyenes hozzáféréssel. Nem semmi. Szerintem otthon még nem tartunk ezen a szinten, bár ha őszinte akarok lenni, még nem láttam otthon rendőrkocsit belülről.
No comments:
Post a Comment