Már rég akartam írni az itteni tömegközlekedésről(kivéve a dolmusról és a tunelről), de mióta az itteni gépszíj elkapott, azóta nem nagyon van időm posztolni.
Isztanbulban tömegközlekedni lassú. A lassú közlekedéshez azonban számos eszközt igénybe lehet venni, amelyekkel csak egy probléma van, hogy a menetsűrűség kiábrándító. Tehát az amúgy is hosszú menetidőt és csúcsforgalomban töltött araszolást még jó hosszú várakozások is megelőzik.
A városnak két, azaz kettő metróvonala van, amely egyenként kb. hat állomást köt össze, melyek mindegyike az európai oldalon található. Ez egy tizenhatmilliós városban édeskevés, pláne, hogy 10 percenként jön egy. De ez elárulja a hatalmas dugók egyik okát is: mindenki a felszínen közlekedik. Vegyük számításba a második leggyorsabb közlekedési eszközt, a villamost. Villamosvonalból egyetlen egy van, ellenben a vonalon futó villamosok annál fejlettebbek. Jobbak, szebbek, és persze megbízhatóbbak is, mint a Combinók.
Mi marad még nekünk, ha gyorsan akarunk egyik helyről a másikra jutni? Ha Ázsiából Európába szeretnénk átjutni, akkor járunk a legjobban, ha a kompot választjuk. Persze a menetsűrűség a legforgalmasabb vonalakon kívül siralmas, például ott is, ahol én lakom. Ez azt jelenti, hogy kétóránként egy, az utolsó 19.20-kor. Ha lekéstük az utolsó kompot is, és ha a csúcsforgalom már elült, akkor marad nekünk a busz.
A busz, igen, a busz! Sóhaj! Kétféle busz közlekedik szinte minden egyes vonalon. Az egyik az úgynevezett privát, a másik az állami. (Az egyik leggyakoribb útvonalamon természetesen csak államiak vannak.) A privát buszok kék-zöldek, és lehet rajtuk jegyet venni. Ezek a buszok viszonylag újabb modellek, olyanok, mint az alacsony, rövid, újabb típusú hetesek. Persze, a legtöbbször nincs rajtuk szabad hely, mert ugye ülés az nincs sok, hogy a rengeteg utas mind fel tudjon férni. De az ülőhelyek tekintetében nincs ez másként az állami buszokon sem, amelyek piros fehérben pompáznak, és kicsiny hazánk egy darabját képviselik ebben a metropoliszban. Ugyanis az állami buszok nem mások, mint Ikarusok! A leharcolt, hangos, zörgő, rázós Ikarusok. Amikre felszállni itt is egy kisebb tornagyakorlat a magas lépcsők miatt. Amelyen állni egy fokkal nehezebb tornagyakorlat, mert nincs hol kapaszkodni, és mert olyan, mintha egy folyamatosan faroló autó csúszna ki a lábunk alól. De persze szeretjük, mert a miénk...(és mert nincs más választásunk)
Isztanbulban tömegközlekedni lassú. A lassú közlekedéshez azonban számos eszközt igénybe lehet venni, amelyekkel csak egy probléma van, hogy a menetsűrűség kiábrándító. Tehát az amúgy is hosszú menetidőt és csúcsforgalomban töltött araszolást még jó hosszú várakozások is megelőzik.
A városnak két, azaz kettő metróvonala van, amely egyenként kb. hat állomást köt össze, melyek mindegyike az európai oldalon található. Ez egy tizenhatmilliós városban édeskevés, pláne, hogy 10 percenként jön egy. De ez elárulja a hatalmas dugók egyik okát is: mindenki a felszínen közlekedik. Vegyük számításba a második leggyorsabb közlekedési eszközt, a villamost. Villamosvonalból egyetlen egy van, ellenben a vonalon futó villamosok annál fejlettebbek. Jobbak, szebbek, és persze megbízhatóbbak is, mint a Combinók.
Mi marad még nekünk, ha gyorsan akarunk egyik helyről a másikra jutni? Ha Ázsiából Európába szeretnénk átjutni, akkor járunk a legjobban, ha a kompot választjuk. Persze a menetsűrűség a legforgalmasabb vonalakon kívül siralmas, például ott is, ahol én lakom. Ez azt jelenti, hogy kétóránként egy, az utolsó 19.20-kor. Ha lekéstük az utolsó kompot is, és ha a csúcsforgalom már elült, akkor marad nekünk a busz.
A busz, igen, a busz! Sóhaj! Kétféle busz közlekedik szinte minden egyes vonalon. Az egyik az úgynevezett privát, a másik az állami. (Az egyik leggyakoribb útvonalamon természetesen csak államiak vannak.) A privát buszok kék-zöldek, és lehet rajtuk jegyet venni. Ezek a buszok viszonylag újabb modellek, olyanok, mint az alacsony, rövid, újabb típusú hetesek. Persze, a legtöbbször nincs rajtuk szabad hely, mert ugye ülés az nincs sok, hogy a rengeteg utas mind fel tudjon férni. De az ülőhelyek tekintetében nincs ez másként az állami buszokon sem, amelyek piros fehérben pompáznak, és kicsiny hazánk egy darabját képviselik ebben a metropoliszban. Ugyanis az állami buszok nem mások, mint Ikarusok! A leharcolt, hangos, zörgő, rázós Ikarusok. Amikre felszállni itt is egy kisebb tornagyakorlat a magas lépcsők miatt. Amelyen állni egy fokkal nehezebb tornagyakorlat, mert nincs hol kapaszkodni, és mert olyan, mintha egy folyamatosan faroló autó csúszna ki a lábunk alól. De persze szeretjük, mert a miénk...(és mert nincs más választásunk)
No comments:
Post a Comment