Először is azzal kezdem, hogy a kreszóra valami hihetetlen unalmas. Én megfogadtam, hogy többre el nem megyek. Semmi olyat nem mond a tantóbá, ami a könyvben benne ne lenne. Úgyhogy megspórolok magamnak heti 6-7 órát, és inkább a könyv olvasására meg a tesztekre fordítom.
Aztán az is van még, hogy a hétévgén megvolt életünk első érettségi találkozója. Hát szinte senki sem változott semmit. Az 5 év termése: 1 baba és 1 házasság 2 külön osztálytárs személyében. Ja, és egy elkezdett, de hamar abbahagyott modellkarrier! Vicc, hogy egy osztályfőnökünk sem jelent meg. Persze, egynek a hiányzása igazolt volt, az ő sírját délelőtt koszorúztuk. Ott is csak 11-en jelentünk meg, ami elég gáz. Mindegy. A lényeg, hogy mi, akik amúgy is tartottuk/tartjuk a kapcsolatot kiegészülve 3-4 jófejjel, akikkel annyira már nem, nagyon jól éreztük magunkat. Nosztalgiabuli a törzshelyen persze alap. Jó oda visszajárni, az ember tudja, hogy mire számítson, sőt, még a számok sorrendje is megy még, merthogy az elmúlt pár évben semmit sem változott. De gondoltam, kérek egy számot a dj csajtól, csak a nosztalgia kedvéért. A zombie lett volna. A következő konverzáció folyt le közöttünk:
Én: Be tudod tenni valamikor a zombie-t?
Ő: Még kell egy kis nosztalgiát játszanom, de utána berakom.
Én: Miért a zombie mi, ha nem nosztalgia?
Ő: Nem, az egy élő sláger.
Én: Kinek a világában?
Ő: Az enyémben.
Én: Ja, akkor bocsi.
Szóval, asszem ez mindent elárul a helyről. Tegnap meg persze szenvedtünk. Mint kiderült nemcsak engem értek megpróbáltatások. A legnagyobb kihívás az volt, hogy visszajussak pestre. Ugyanis a volán felére csökkentette a buszokat, mert ugye sosem volt ez egy népszerű útvonal, mégcsak véletlenül sem kellett minden 2. órában eddig is pótbuszt küldeni! Szóval, most 2 óránként van 1, amire vasárnaponként vár kb. 4 busznyi ember. Nekem taktikázások után sikerült felszállnom ey olyanra, amin amikor beérkezett, még volt 4 szbad hely. Persze nekem nem jutott. De leghátul a földre azért letettem a seggem, de annyira elkezdte nyomni a föld, hogy csak 40 percig bírtam. Mögöttem 15 éves kis picsogó balettinézetesek, és természetesen az mp3 lejátszóm a 2. szám után beszart. NEM AKAROK ÚJRA 15 LENNI! Tudom, hogy mi is ugyanilyenek voltunk, és ez a legborzasztóbb! Ennyi süketelést! És hangosan! Jaaaj!
De a mai nap legalább jól kezdődött! Megjött a hétvégi angliai repjegyem! És végre meglátom Heathrowt! Na, ott speciel még sosem voltam, de nagyon kíváncsi vagyok már rá!
Aztán az is van még, hogy a hétévgén megvolt életünk első érettségi találkozója. Hát szinte senki sem változott semmit. Az 5 év termése: 1 baba és 1 házasság 2 külön osztálytárs személyében. Ja, és egy elkezdett, de hamar abbahagyott modellkarrier! Vicc, hogy egy osztályfőnökünk sem jelent meg. Persze, egynek a hiányzása igazolt volt, az ő sírját délelőtt koszorúztuk. Ott is csak 11-en jelentünk meg, ami elég gáz. Mindegy. A lényeg, hogy mi, akik amúgy is tartottuk/tartjuk a kapcsolatot kiegészülve 3-4 jófejjel, akikkel annyira már nem, nagyon jól éreztük magunkat. Nosztalgiabuli a törzshelyen persze alap. Jó oda visszajárni, az ember tudja, hogy mire számítson, sőt, még a számok sorrendje is megy még, merthogy az elmúlt pár évben semmit sem változott. De gondoltam, kérek egy számot a dj csajtól, csak a nosztalgia kedvéért. A zombie lett volna. A következő konverzáció folyt le közöttünk:
Én: Be tudod tenni valamikor a zombie-t?
Ő: Még kell egy kis nosztalgiát játszanom, de utána berakom.
Én: Miért a zombie mi, ha nem nosztalgia?
Ő: Nem, az egy élő sláger.
Én: Kinek a világában?
Ő: Az enyémben.
Én: Ja, akkor bocsi.
Szóval, asszem ez mindent elárul a helyről. Tegnap meg persze szenvedtünk. Mint kiderült nemcsak engem értek megpróbáltatások. A legnagyobb kihívás az volt, hogy visszajussak pestre. Ugyanis a volán felére csökkentette a buszokat, mert ugye sosem volt ez egy népszerű útvonal, mégcsak véletlenül sem kellett minden 2. órában eddig is pótbuszt küldeni! Szóval, most 2 óránként van 1, amire vasárnaponként vár kb. 4 busznyi ember. Nekem taktikázások után sikerült felszállnom ey olyanra, amin amikor beérkezett, még volt 4 szbad hely. Persze nekem nem jutott. De leghátul a földre azért letettem a seggem, de annyira elkezdte nyomni a föld, hogy csak 40 percig bírtam. Mögöttem 15 éves kis picsogó balettinézetesek, és természetesen az mp3 lejátszóm a 2. szám után beszart. NEM AKAROK ÚJRA 15 LENNI! Tudom, hogy mi is ugyanilyenek voltunk, és ez a legborzasztóbb! Ennyi süketelést! És hangosan! Jaaaj!
De a mai nap legalább jól kezdődött! Megjött a hétvégi angliai repjegyem! És végre meglátom Heathrowt! Na, ott speciel még sosem voltam, de nagyon kíváncsi vagyok már rá!
No comments:
Post a Comment